Magos könyv

Zeng a mező, zúg a nád,

Halacskák szökkennek,

Kecske-nyáj legelész,

Méhek döngicsélnek,

Szarvas, saját agancsában

Gyönyörködik a tó tükrében.

Ember gyerek őzikén lovagol,

Kacag, jó a kedve,

Ezt látva boldogan brummog

A termetes medve.

Ember, növény állat, mind tudja, összetartozik,

Békében, egységben, egymás megbecsülésével

Boldogan éli életét,

Saját gyönyörűségére, a Teremtő kedvére.

            O  A HA U

Egyszer elénekeltem a nyitó-kódokat. Potyog a könnyem. Egyik felem itt van, másik a könyvtárban. Körülöttem örvénylenek a könyvek, vagy csak a betűk? Nem tudom.

AISHA jelenik meg. Varázs-botjával koppant egyet.

Ma ismét kezembe vettem az Arvisurát, ahol Zalaváré Tura temetése zajlik. Úgy fáj bennem valami, hangosan zokogok. A levegőt is nehezen veszem. Olyan, mintha én is a halotti menet része lennék. Mondom, vagy inkább skandálom velük, mint egy mantrát:

 És legyen  a Földön béke, béke, béke, És legyen a Földön béke, béke …

Bár ez az esemény órákkal ezelőtt volt, de most is folyik a könnyem, miközben gépelek.

Álmok, vágyak,

minden korban más és más.

Ti most a sorsfordító pillanatban sokat tehettek,

Új Aranykor építői lehettek.

Engedjétek, hogy a szívetek Isteni Szikrája

vezéreljen benneteket.

Ez az út az Édenkert felé,

a boldogságos, fényes jövőbe.

Sok a tenni való, míg odáig juttok.

Csak tiszta szívű emberek kapnak oda bebocsájtást.

Kezdjétek hát tisztítani testetek, lelketek,

így a rezgés-emelkedéssel lépést tarthattok.

Titeket figyel a teremtett világ.

Tőletek függ a Világmindenség sorsa.

Hát tisztuljatok, fényesedjetek Kedves Emberek!

            I    U   A   HA

Egyszer egy kis Őz inni ment.

Nem szólt Ő senkinek,

Csak uttalan-utakon

A folyóhoz ballagott.

Ámulta-bámulta a víz fodrait,

Belefeledkezett a látványba.

Idővel nem gondolt,

Csak boldog volt.

Aggódott érte őz mama.

Legott keresni kezdték.

De ő nem ott gyönyörködött,

Hol inni szokott.

Egy kies folyókanyar eldugott zugában

Állt a kis őz megbabonázva.

Már esteledett, de a lenyugvó Nap

Tükröződő fénye is tetszettek neki.

Aztán Hold-anyó

Ezüstös sugarai tartották fogva.

Csillogott, sziporkázott

Minden, mit csak látott.

Egyszer aztán észbe kapott, haza kéne menni már,

De nem emlékezett rá, milyen úton ért ide.

Gondolta, hajnalig szundít egyet,

Az áramló víz hangja majd álomba ringatja

De még egyszer sem volt

Íly sokáig távol családjától.

Elröppent a gyönyörködés öröme,

Félni kezdett, és egyedül érezte magát.

Se a folyó lágy csobogása,

Se Hold-anyó ezüstös sugara,

Se a csillagok zenéje meg nem nyugtatta,

Honvágy gyötörte az istenadtát.

Ez az érzés is új volt neki.

Eddig biztonságban tudhatta magát.

A könnyek árjával is itt ismerkedett,

S szép lassan álomba pityeregte magát.

Hajnal hasadtával a Napban gyönyörködött.

Újra megfeledkezett a világról,

S benne családjáról.

Megint a vizet bámulta önfeledten.

Furcsa nesz ütötte meg fülét.

Egy ismeretlen foltos állat settenkedett felé.

Csak hallomásból tudta, vannak olyan lények,

Kik az őzekre támadnak.

Ezért hát nem sejtette a veszélyt.

Bizalommal telten gondolta,

Megszólítja az idegent.

Tán ő is a habok játékára kíváncsi?

Mielőtt szólhatott volna,

Mozdul a bokor, itt az egész család.

Kiabálnak:vigyázz, vigyázz!

Ő hirtelen nem is érti, mitől féltik.

Ám az idegen fenyegetőn morog, vicsorog.

Őzünk ekkor érti már, itt menekülni kell.

Rohan övéi felé,

Sarkában az idegen.

Aztán egy dörrenés, és a foltos összerogy,

De családja tovább sürgeti.

Mindannyian a sűrű erdő felé iramodnak.

Futnak, ahogy csak a lábuk bírja,

Ugrálnak a meredek szirteken jó magasra.

Végre a hegytetőn szusszanhatnak,

Ahogy a kedélyek lenyugszanak,

Összeül az őz tanács.

Kérdőre vonják az ifjat:hol járt?

Miért kóborolt ismeretlen tájra?

Őzünk elmesélte élményét.

Az öregek bólintottak.

Aztán azt tudakolták,

Tudja-e ki volt a foltos,

És a durranás  után

Miért kellett menekülni?

Hát erre a kis őz nem tudta a választ.

Elmagyarázták, milyen veszély fenyegette

Először őt, aztán minden rokonát,

A kis szeleburdi nagyon elszégyellte magát.

Szánta-bánta tettét,

De titkon különlegesnek érezte magát,

Mert olyan élményben volt része,

Mit a többiek nem ismertek.

Azt viszont jól megjegyezte, ki az ellenség:

A foltos, az ugató, és a puskás mind kerülendő.

Gyönyörködni pedig ott érdemes,

Hol védelem alatt áll, hol vigyázza a család.

            HAO  O  AO

Papírusz, agyagtábla, arany-lemez,

Mind bölcsesség tárháza

Ősök vésték, ró-ták, karcolták,

Tudásukat ránk hagyták

Tárulnak a könyvtárak, újra éled a múlt,

Benne Ősök üzenete a mának.

Nyissátok meg szíveteket,

Mert csak akkor értitek meg.

            AI  I  IE

Hegyek völgyek zöldellnek,

Madarak dalolnak,

A Szent tó vizében

Delfinek játszanak.

Idilli a táj,

Hang, szín, harmónia,

Ez az Édenkert szava.

Ádám, s Éva innen indult felfedező útra.

Nem Isten zavarta őket,

Mentek ők maguktól.

Kíváncsiság hajtotta őket,

Kívül vajon mi lehet?

Sokezer év tapasztalata után megérett az idő,

Hogy az emberiség kinyissa szívét,

Felfedezze lelkét.

Újra megtalálja önnön Isteni Szikráját.

Ez a belépőjegy az Édenkertbe,

A Fényes világba, miről eddig csak álmodott.

Most nem kell meghalni hozzá, hogy oda juss,

Csak ki kell tárni a szíved, és fényesedik minden körülötted.

            HO HO AU

Ünnepi körtáncot rop a falu népe,

Az új évet ünnepli kicsi és nagy.

Kacagnak, mókáznak,

Egymásnak jókat kívánnak.

Így kezdődik az év

Jókedvvel, vigalommal,

Daluk száll az égre,

S a Teremtő visszamosolyog.

Szívük mélyén tudják, hiszik,

A Teremtő kegyét érzik.

            A  O  A  HA

Ha istenséged szikráját magadban felfedezed,

Táplálod, gondozod, egyre csak nő.

Mersz már rá hagyatkozni,

S Ő általad jobbítja a világot,

Így fényesedik az napról napra.

            E  U  AU  HA