Az Élet meséje
Valaha, mikor még ön-ön egységükben éltek a Lények szerte a Teremtésben,
szavak nélkül, az érzéseik beszéltek, ezen keresztül érzékelték egymást,
no meg a színeik is mutatták érzelmeik ragyogását, és a Teljességgel való teljes harmóniát.
Elteltek így évmilliók, évezredek, és a Lények egy csoportja új tapasztalásba, játékba kezdett.
Kíváncsiak voltak, milyen az, mikor a nagy egészből kiválva léteznek.
Még a legbátrabb kísérletezők is rettegni, félni kezdtek, elhagyatottnak érezték magukat,
mivel többé nem találták a Szeretetbe, Harmóniába vezető utat.
Rituálékat találtak ki, fohászkodni kezdtek, de ez elválasztottságukat méginkább növelte.
Volt egy monda, mi szerint létezik egy Édenkert, hová ki megérdemli, bejuthat oda.
Rettegték is, vajon kiérdemlik e az odajutást, és bűneik bocsánatát.
Aztán ismét fordult a kocka. Többek szívében a pislákoló Élet-fény egyre csak nőtt,
mígmár túlterjedt rajtuk. Ahogy sokasodtak a szív-fényeik, a tér-ben megtalálták egymást,
együtt pulzáltak-lüktettek, a többiek szívébe reményt csepegtettek.
Így emelték vissza magukat, és társaikat a Fényhazába, honnét egykor a nagy kalandra elindultak.
A sok útközben szerzett tapasztalat beépült a kozmikus tér Tudástárába, minden élőlény javára.
Drága Emberek! Nyissátok meg szíveiteket, és hangolódjatok bátor elődeitek
Szív-szeretet Bölcsességére, Harmóniájára, mert az most is ott rezeg a kollektív tér-ben,
és mutatja nektek is a kivezető utat,, ha az időtlen Jelenre, és Szívetek Bölcsességére figyeltek.
Drága Fényem, emlékezz! Szíved Bölcsessége a legnagyobb tanárod, útmutatód, segítőd, barátod
I OPTA HA és SIPOLLA SHA
