53 évesen tanultam meg,
Senki nem pótolhatatlan,
És azt, mit kezdjek magammal,
Ha egész nap az ágyat nyomon,
Miközben ordítani tudnék,
Úgy fáj minden porcikám.
Ekkor toppant életembe
Egy jó tündér,
Ki Kata névre hallgat.
Megtanított színekkel játszani.
Míg ezekkel foglalatoskodtam,
A fájdalom örömmé változott.
Kézzelfogható módon
Éltem át a mondást,
Miszerint minden csak illúzió.
Mikor még csak feküdtem
„mint egy darab fa”,
Gondolatban egy csodás
Álomvilágot teremtettem,
Ott teljesen egészséges volt a
testem
Korcsolyáztam, talajtornáztam,
Csupa olyan dolgot tettem,
Amit „valódi életemben”
Sohase tudtam,
De ott élvezettel mozogtam.
Aztán, mikor lábadoztam,
Egyre ügyesedtem,
De ez még csak annyit jelentett,
Hogy képes voltam ellátni magam.
55. évem is igen nevezetes,
Akkor számoltam fel
Egész addigi életem.
Mi maradt belőle,
Pár csomagba könnyen belefért.
Jó ideig reménykedtem,
Hamar saját otthonhoz jutok,
De ez jó régen várat magára.
Én, aki az állandóságot,
Kiszámíthatóságot szerettem,
Most meg sűrűn költözködtem.
Megtanultam változások közt
Boldognak lenni,
A pillanat ajándékainak örülni,
Teszem, mihez kedvem van,
A satuk és elvárások alól
Felszabadítottam magam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése